Azon nem is olyan kevés "szerencsések" közé tartozom akik tegnap este (2010 január 16) a MÜPA-ban testi és lelki egészségüket a kultúra oltárán feláldozva ülhették végig Schönberg: Mózes és Áron című operáját.
Abszolut laikusként, egyszerű hétköznapi hallgatóként ültem be az előadásra annak ellenére, hogy előzőleg figyelmeztettek: kemény menet lesz. Nem hittem el - hiba volt.
Kezdjük a pozitív kritikával: a főszereplők remekül alakítottak (bár Áron állítólag lázas beteg volt de ettől függeltenül hősiesen helytállt), a mellékszereplők is remekül tették a dolgukat, az énekkar beleadott apait-anyait, a zenekar is jól küzdött. Jók voltak, megdolgoztak a pénzükért. Le a kalappal előttük, emberfeletti teljesítmény – Kocsis Zoltán vezényletével.
Mindezt azért írtam le, hogy látszódjon: nem magáról az előadásról, az előadókról szól a kritika, nem a résztvevő művészekről vagy Kocsis Zoltánról: hanem magáról a „műről”.
A műről amit én szívem szerint betiltanék, amire egyetlen magas vérnyomásban, szívbetegségben szenvedőt se engednék be, amiről kitiltanám a kismamákat és a gyerekeket. Mindenkit, akinek a szíve/szervezete nem visel el 3 órányi tömény kínzást – a szó fizikai értelmében.
Mert ez kínzás a köbön. Az a fajta amit akár a büntetési tételek közé is felvehetnének – halálbüntetés helyett pl. naponta háromszor Schönberg-hallgatás. Nincs az az elítélt aki napokon belül ne követne el öngyilkosságot. Mert megtenné. Mint ahogy az öngyilkosságot fontolgató depressziós is. Rögtön a MÜPA lépcsőjén, kifelé menet.
Az első felvonás lényegében a történet bevezetője. Mózes és Áron beszélget, teszik a dolgukat, a nép hitetlenkedik, elégedetlenkedik, semmi különös. Az ember csak ül, ül, nézi a kivetítőn a szöveget – a vérnyomása pedig felfelé kúszik. Kúszik, kúszik, kúszik. A zenekar, énekkar keményen dolgozik, a néző a karfát markolja. Ellenálhatatlan kényszert érez arra, hogy megkérjen valakit, hogy legyen szíves lője le, mert ezt már nem bírja.
Mintha Pistike első, végeláthatatlan hegedűóráján ülne, a hegedű cincog, Pistike mindjárt elélvez, a tanár a füldugót igazgatja. Az így kinyert hangok, REZGÉSEK pedig elviselhetetlenek, szívdobogást okoznak, az ember idegei a pafonon. Rémálom. Hol a kijárat? Messze van, ciki átmászni a tömegen. Nemsokára jön a szünet, addig kihúzza az ember, akkor ott a büfé, jöhet a szíverősítő.
Szünet. Végre. Örjítő migrén, vérnyomás az egekben. Az összes büfépultnál sorok kígyóznak – úgy tűnik más is így gondolta. Az emberek egyik fele áhitattal nézelődik (na ők azok akik csak emiatt jöttek ide és 4800-at adtak a jegyekért) – a másik fele sokkhatás alatt van, morog – ez nem zene, ez zaj. Beethoven – na az zeneszerző volt – ez meg mi a **** ? Na ők a bérletesek, akinek a torkán ezt a borzalmat letuszkolták – eszik-nem eszik, ez van.
2. felvonás. Az ember remegve bemegy. Csakazértis végigülöm. Nem fog ki rajtam. A sztori érdekesebb, Schönberg bácsi úgy tűnik kicsit perverz lehetett, szemmel láthatóan nem sajnálta az időt a 2. felvonás kidolgozására – azon belül is az orgiára. Éljen, végre valami érdekes történet. Meztelen szüzek csoportos lemészárlása, mindenki mindenkivel az oltáron, az oltár mögött – igaz, csak a kivetítőn, írásban. Ha igazak a pletykák, Miskolcon az ősbemutatón valóban voltak meztelen, valószínűleg már nem egészen szüzek is és orgia is - nesze neked vérnyomás : ). Az ember vérnyomása keményen küzd felfelé, idegek csúcsra járatva. Mikor lesz már vége? Mi ez a ZAJ? Mert ez zaj, igazi zajszennyezés.
Talán egy performance-nak elmenne, 20 percben, miközben valaki egy olajoshordón egy hatalmas fűrésszel „zenét csihol” – na de ki képes ezt 3 órán át kibírni?
Nagyot kaszálna aki egy tömeggyilkos-képzőnek eladná a jegyeket, a 2. felvonás után tömeggyilkosok ezreit lehetne az emberiségre zúdítani.
Magam se tudom hogyan, de túléltem a 2. felvonást. A terem előtt több kismamát is láttam, csak remélni tudom, hogy senkinél sem indult be idő előtt a szülés a koncertnek „köszönhetően” (bár az is lehet, hogy ezek után mindegyik alaposan túlhordja majd a babát mert azok ilyen hangok hallatán nem akarnak majd ebbe a borzalmas világba beleszületni).
Ismerősökkel is összefutottam, a legenyhébb kritika amit hallottam az volt, hogy „kemény időket éltek akkoriban”. Na de miért kell ezért MINKET büntetni????
Vége a szünetnek, a büféhez megint nem jutottam el. Többen is állítják, hogy a 3. felvonás már emészthetőbb lesz. Két okból. Egyrészt mert ezt már Kocsis Zoltán írta – másrészt mert ez max. 40 perc. Fuh. Menni fog. Menni fog.
Leülök, hallgatok. Az arcomat tépem. Valóban jobb, sokkal jobb, a vérnyomásom stagnál, csak néha bedobog a szivem. Klarinét, fuvola – iszonyú frekvencián. Mindjárt sikítok.
Nem tudom hogyan, de vége lett. A főszereplők virágot kaptak, a mellékszereplő hölgyek egy csokorból 1-1 szálat. A csokor maradékát kivitték, a férfiaknak nem jár.
Túléltem. Megkönnyebbültem, kimenekültem, hazafelé menet megettem egy fagyit.
Már tudom. Schönberg büntetni akart. Mindenkit, aki ezt végigülte. Az egész emberiséget.
Sokan nem várták meg a darab végét, sorra ürült a nézőtér. Most mondhatnám, hogy büszke vagyok arra, hogy kibírtam, de nem. Balek vagyok. Áldozat.
Nem tudom mit vétettünk, miért kellett ezt ránk szabadítani.
A karigazgató korábban a kultura.hu-n nevetve nyilatkozta:
"A legnehezebb feladatom az volt, hogy el kellett hitetnem nyolcvan emberrel, hogy ez egy gyönyörű darab"
No comment.
